Nagyot nyújtózik a kanapén, ez az ő helye, lehetne kényelmesebb is, de nem panaszkodik. Felkel és az erkélyajtóhoz siet. Sok ismerőse van a környéken, barátok és ősi ellenségek. A szemlélődést nesz zavarja meg. Végre - gondolja magában és örömtáncot lejt, ahogy meglátja Borót. A lány próbálja kikerülni, kótyagosan indul a fürdőszoba felé, de nem ússza meg egy gyengéd simogatás nélkül.

Visszarohan az erkélyajtóhoz, jól sejtette, amikor Boró felébred, megjelenik a barna kutya. Éktelen ugatásba kezd, bár tudja, ezzel felkelti az egész házat. Magában jót mosolyog, - úgy kell nektek, akinek nincs állata, az ne is aludjon. Micsoda dolog, hogy nem gondoskodnak egy négylábúról. Rólunk, akik naponta sokat teszünk a kétlábúak fejlődéséért, szociálisan érzékenyítjük, felelős gondolkodóvá neveljük őket, sőt még a napi mozgásukat is biztosítjuk. Gazdája kijön a fürdőszobából, és csendre inti. Farok csóválva közelít hozzá, szereti nagyon, de azért jól esik a lelkének, ha bosszanthatja. Ma azonban nem szabad… Zokni, a kisméretű, de nagyhangú négylábú, vendégségbe készül barátnőjéhez, Millihez. Ő igazi csaj, kényes, riszálja a farát, nem bújik az ágy alá, sőt még a kanapén sem ugrál. Ugatni is csak akkor szokott, ha Zokni felbosszantja. Menjünk már, sertepertél a gazdi körül, de ő még leül a foteljébe, issza azt a fekete löttyöt.

Nem értem, miért kell ennyit teketóriázni – morog zokni. - Én már felkeltem, ugattam, kedveskedtem, ő meg csak bámul maga elé. Bezzeg az a villogó, szörnyű hangokat hallató, egy marékban elférő beszélő doboz, már a kezében van. Azt tudja simogatni, helyettem is…

Menjünk már Millihez! Annyi mindenről kell beszéljek vele. Jajj, ha most azon a telefonnak nevezett szörnyűségen lemondja a talákozót, én széttépem a teniszlabdát. Jól van, csak bátyussal csacsog. Nekem az is van, Lakli, így hívom. Olyan magas, alig látom a szemét, de amikor felvesz, az csuda dolog. Még a rottweiler is csupán uszkárnak látszik felülről. Bár ne is emlegessük azt az ebet, átharapta a nyakam, állítólag le akarta olvasni a chipemet. Majdnem elmentem a felhők fölé, ahol a nagypapa lakik. Lakli vitt el egy kedves nőstény dokihoz. Nagyon tetszett neki a lány, finom volt az illata, mi tagadás. Jó testvérhez illően, kicsit nyüszítettem műtét után, így maradhattunk még és Lakli szaglászhatta.

Megérkeztünk. Milli szalad elénk:” helló Öreglány”. Majd jól elveszem a sípoló malacát, eldugom, aztán nyafoghat. Persze, én majd mit sem értek az egészből…

Hiszti után bevackolunk Millivel a radiátor alá és pletyizünk. Kíváncsi vagyok a véleményére: van egy csodás golden a parkban. Oh, hogy annak micsoda selymes a szőre, csodás barna a szeme, és az illata… Valahányszor meglátom, elalélok. Nagyobb nálam legalább két számmal, nem tudom, mit tegyek. Megszólítsam, remélhetek? Milli bambán néz rám. Idegesít, mikor így néz. Végül megszólal: - minden a kémián múlik, ennyi idősen ezt már tudhatnád. Menj oda, vigyél neki egy botot, ha felveszi, minden rendben. Ennyire mulya vagy Zokni? - A tanácsodat kértem, nem a kritikát, ehhez nagyon értesz. - Akkor ne kérdezz! Ismét megsértődött, nőből van. De okos, kipróbálom ezt a botos dolgot.

Hazaértünk, irány a park. Ott van Ő, gyorsan ide egy botot. Ah, ez nem jó, túl göcsörtös, ez korhadt. Na, ez igazi viszem is. Jó ötlet ez? Lehet, kinevet, vagy csak egyszerűen elfordul. „Szia Goldi, ezt neked hoztam” . Mosolyog! Mellső kábait előre tolja, nyújtózik, játszani hív. Nyertem! Futkosunk a parkban, csoda ez a nő. Millinek igaza volt, legközelebb nem bosszantom a malaccal. Vagy mégis? Végül is imád hisztizni.

Zokni elnyúlik a kanapén. Lecsukódik a szeme, még számba veszi a holnapi teendőket: parkban infót gyűjteni, újabb botot találni Goldinak, üzenetet hagyni a tűzcsapon Borisznak. Örülni Millinek, Laklinak és mindenkinek, mert a legjobb dolog a világon, hogy van igaz barátom.

Így él Zokni, aki az orrán keresztül tapasztal, és a szívén keresztül lát. Emberek! Neki ehhez bizony nem kell szemüveg.

Nem a kisfiad

Megszólal a jól ismert hang, Kata a másik oldalára fordul, s annyit dünnyög magában: persze, mikor végre elaludtam... nem baj 10 perc még belefér, legfeljebb nem mosok hajat. Aztán mégis felül, a fehér eb azonnal előkerül az ágy alól és szeretetével idegeket borzoló módon körbeveszi gazdáját.

Fürdőszoba, reggeli rituálé és jön a gardrobe. Valamikor ez volt a gyerekszobája, aztán a fiáé, most pedig egy rakat ruhaneműé, aminek száma sosem fogy, csak egyre gyarapszik. Itt élt kislányként, kamaszként, majd felnőtt családanyaként. Emlékek, képek, kósza gondolatok, örömök és fájdalmak 50 év, 50 négyzetméterbe zárva.

Mit is csinálok ma? Két vagy három meeting, felejthető, de előtte, útban a munkahely felé, be kell ugranom a GYÁRBA. Apu gyára ez, ahol negyven évet töltött, egy munkahely, amely vele együtt fejlődött és sorvadt el, egy hely, amelynek a legkisebb szegletét is ismerte, talán senki más nála jobban. Visszafogott, de azért kicsit kacér kis kosztüm, ahogy apu lányához illik, ő ezt szeretné, ha a a gyár kapuban várna és mutogatná minden szembe jövőnek, - hát ez lett a kis copfosból -.

Kata leparkol a gyár előtt, még nem száll ki, megrohanják az emlékek. Karácsonykor veszítette el a Papát, ahogy a fiával hívták. Erőt vesz magán, az élet megtanította, hogyan kell, könnyek elfojtva, különben is, a piros lámpáknál felkent sminket nem szabad elmaszatolni. Belép az épületbe, már csak ez maradt a sok csarnokból, s megérzi a rég elfeledett illatot. Soha nem tudta pontosan, mi ez, de másutt nem talált rá, csak itt a gyárban. Talán olaj, gépzsír, por, fém egyvelege, nem tudni, de Kata szerette akkor és most is. Ott van a gombóc a torkában, ahogy megy fel a lépcsőn az irodába, itt kapja meg a hagyatékhoz szükséges igazolást. Hónapokig húzta a dolgot, nem akart ezzel foglalkozni, de egyszer muszáj ezen is túlesni.

Csak addig ne bőgjek, amíg itt vagyok, mások előtt nem szabad, erősnek neveltek, annak kell látszanom. Majd a kocsiban, ott lehet, ott nem látja senki, ott van az én második otthonom.

Az irodába belépve, kedves hölgy fogadja, sajnálkozik, és barátilag szól Papáról. Persze, hogyan is szólhatna másként… mindenki szerette, a maga módján egyszerű ember volt, de szíve pici szegletében mindenkinek jutott hely.  

Papírral a kezében még egy gyors pillantás a folyosóra, a portásfülkére, és becsapódik mögötte a nagy üvegajtó. Az autóban mély levegőt vesz, zsong a feje a számtalan emléktől, a gyermekkor vidám és megismételhetetlen pillanatai törnek elő. Ráborul a kormányra és zokog. Jeti, a megértő és érző VW Jetta, gyengéden, észrevétlenül öleli át.

Egy ébresztőóra fülsiketítő hangja töri meg a reggeli csendet. Micu, rácsap egy nagyot, ettől hallgat csak el. Többen tanácsolták, cserélje le egy modernebb változatra, de ő ragaszkodik a rugós szerkezethez, az a megbízható. Pontosan kell ébrednie, nem késhet el a Gyárból. Persze már 10 perccel korábban magától felébredt, de mindez kicsit sem számít, az antik ébresztőre szükség van, ez nem vitás. Négy év körüli kislány rohan hozzá, - apu engem mikor viszel be a gyárba? – hangzik a kérdés szinte minden reggel menetrendszerűen.

- Jajj, kisfiam, amikor kevesebb lesz a munka, elviszlek...- én a lányod vagyok és mindig ezt mondod– zsörtölődik a csöppség.

És persze bevitte, nem egyszer, nem kétszer, sokszor. Boldogan jártak együtt műhelyekbe, kazánházba, gyártó sorok mellé, irodákba, ahonnan Micu elmaradhatatlan bókjaival szerzett szép napot a hölgyeknek. A pici lány felszabadult volt és boldog…- Nézd, Misi bácsi, megvan ám a lovacska, amit drótból hajtogattál, látod Piroska néni, Katica van a copfomban - csacsogta és szökdelt vidáman apja mellett. Teltek, múltak az évek, a copfból Sasson frizura lett, a kislányból pedig kamasz. Egyre ritkábban ugrott be a gyárba, néha egy igazolásért, mert ellógta a matek órát, vagy egy kis zsebpénzért. De ilyenkor sosem mulasztotta el a sétát a Papával, élvezte, hogy most neki bókolnak a srácok a műhelyben, persze titkon tudta, ez Papának is szól.

Mennem kell dolgozni, én sem késhetek, Apu így tanította. Késni csak Bogláron volt szabad a gyári üdülőben, ahol csengő szóval hívták a nyaralókat az étkezéshez. Ott el lehetett bújni, a vízben tombolni, kiabálni, hiszen ez volt a balatoni nyár, Apuval. Vele, aki mindig azt mondta, „annyit eszel, amennyi jól esik”, aki adott egy kávéspohárnyi sört, hogy koccints a felnőttekkel, nyakába vitt be a tóba és játszott veled gondtalanul. Aki imádta a boglári üdülőt, ahol reggel Unicummal várta a kollégákat a szobájában, hogy utána elinduljanak kolbászt enni a faluba.

Kata beindítja a motort, mielőtt sebességbe teszi az autót belenéz a tükörbe és elmosolyodik. - Elindulni csak így szabad, hiszen a Papa az égiek konyhájában már megfőzte kora reggel a pacalt, most egy felhő szélén ülve sört kortyolgat a barátokkal és engem figyel. Azt firtatja, vajon emlékszem- e a tanítására: - Mosolyogj Kisfiam! Ez a legegyszerűbb módja, hogy felvidítsd a szomorkodót, megörvendeztesd, aki szeret téged, és megenyhítsd szívét a haragosodnak. -

Igen emlékszem Apu, és még mindig a lányod vagyok.